Már csak ennyi idő. Tök jó, mert már látom a végét a dolgoknak, nem úgy mondjuk, mint mondjuk júli közepén.
Készülődöm is hazafele, vettem pár új ruhát, karórát, dolgokat a szobámba, rendezkedem, és készülök a már „rendberakom az életem” self-projectre. Nem rossz ez így, meglássuk, mit hoz az ősz!
A lényeg viszont, hogy optimistán nézek a jövőbe, és ez jó így asszem. Legalábbis, magamnak.
Elkezdődik a suli lassan, megint visszaülök a padba, sok új arcot megismerve, sok új élmény…
Komolyan, totál furcsa érzés. Annyira várom már a tényleges, otthoni hétköznapokat, mint kisgyerek a Mikulást.
Az egyetemmel ugyan van néhány gubanc órafelvétel és más egyéb téren…de majd minden klafán megoldódik.
Várom már a barátaimat otthon, a családomat, azt, hogy egy hosszú éjszaka után, gyűrötten és félkómásan felkeljek a saját szobámban, a saját ágyamban.
Igazából, az az érdekes, hogy ilyenkor veszi észre az ember azokat az aprónak hitt dolgokat, amikre egyébként oda sem figyel, hogy mennyire fontosak, és mennyire számítanak …
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.