Húha, megy az idő. De úgy tényleg, már több, mint másfél hónapja nyomom itt az igát. És úgy kezdem megszokni az egészet.

Azt, hogy reggel felkelek, lepókhálózom a teraszt, megterítem az asztalokat, bepakolom a reggeli maradékokat, a koszos tányérokat. Aztán kicserélem az étlapokat (mert minden nap változnak az oldalak). Majd jönnek a vendégek, jópofizás, poénkodás jobbesetben és esetleg egy kis eszmecsere a „Honnan jött?” kérdés-kezdettel. Múlt héten nem akarták elhinni, hogy magyar vagyok. Azt mondták, hogy totál „baden-würtenbergi” szójárásom van , akcentus nélkül(ezt persze nem azért mondom, mert én vagyok a Jani, csak úgy jól esett, na).

Közben ja. Megint megfogyatkoztunk eggyel: a mosogatósrác egyik nap, a munka kezdete előtt 5 perccel telefonált, hogy ő most akkor nem jön többet. Azóta sincs új, így még nagyobb a stressz a konyhán, a kapkodás, és a többi…

De ja, asszem most már úgy méginkább megéri. Ez a hónap dúskál eddig a szép napokban, sok vendégben, jó időben és jó forgalmakban.  A múlt héten megdöntöttem az eddigi napi forgalmamat,  amely 1147 euró volt.

Alakulnak a dolgok, de persze hiányolom az otthonom. Ilyenkor érzi igazán az ember. Család, barátok, a város, a légkör, az egész. Ez is bejön nekem, csak kicsit azért unom magam, picit monoton nekem. Nem vagyok egy egyhelybenülő típus. Sok helyre szeretnék még eljutni a világban, viszont valahogy, valahol el kell indulni…