Üdv!
Érezted már, hogy beraktál egy számodra kedves nótát, leültél, és valami nagyon ritka, érdekes, eufórikus érzés fogott el ? Mintha bedobták volna a szobába, gáz formájában, és csak áradna szét, és Te nem is tudod igazából, mi van. Se nem jó, se nem rossz. Mosolyogsz, visszaemlékezel, gondolkodsz a jelenen, a jövődön. Tudod, hogy mit tégy. De közben mégsem ! Tudod, hogyha nem teszel semmit , akkor abból semmi nem lesz. Tudod, hogy nincs vesztenivalód. Tudod, hogy vannak befolyások az életedben, amik sok-sok mindent beszíneztek a múltadban, és a jövődet is már előre kifestették. Szerintem ez jó. Vagy nem, nem tudom. Csupa pillanatnyi állapot, magányos szendergés.
A lényeghez még az is hozzátartozik, hogy örülni kell a másik jójának! És azt nem tudom sokszor megérteni, hogy ezt miért nem tesszük mi, sokszor-sokszor, egymás után!? De, mégis. Mert EMBERBŐL vagyunk. Teljesen triviális válasz, viszont unlogikus. Jó, nem kezdek el Andrássy-ként filozofálni, mint a campusban, de mégis...
A fene sem ért dolgokat. A vágyakozást, a csalódást, a reményt, a boldogságot, a szomorúságot, az örömet, a lelkiismeretet, a nőket, sőt, még saját magát sem. Na ehhez mit tudnék hozzászólni... ?!
Valójában, vagyok. És ez jó. Akinek meg nem, az bekaphatja ! :)
Z. Zoli
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.